Nincs az a jó tanács, bölcs elővigyázatosság, amivel a szerelmi bánattól megkímélhettük volna, de valójában ez nem is feladatunk.

A kapcsolatok elmúlása és a nyomában járó gyász az élet velejárója, a felnőtté válás része; egyfajta immunitást kell szereznünk vele szemben ahhoz, hogy a világban biztonságosan járhassunk-kelhessünk. A fiatal, miközben átéli, hogy semmilyen boldogság nem biztos és örök, hogy kapcsolatai mulandóak, azért lassanként azt is megtapasztalhatja, hogy mindez a veszteség bár fájdalmas, mégis túlélhető, és hogy nem szabad félnie attól, hogy valami akár véget is érhet.

"Tudod, az első pofon a legnagyobb..." szól a népszerű sláger, és igaza van: valóban az első szakítás a legnehezebb. Egyrészt azért, mert ilyenkor nemcsak egy konkrét személyben csalódunk, hanem a szerelemben, mint eszmében is. Hát mégsem létezik sírig tartó hűség, soha el nem múló szerelem? Hát hazugság volt, amikor azt éreztük: te vagy a tökéletes és egyetlen másik számomra? Az első szakításkor nemcsak egy kapcsolatot kell meggyászolni, hanem a szerelem idealizált képét is, és talán ez az, ami igazán nehezen megy. A legtöbben úgy vagyunk vele, hogy bármekkorát csalódtunk is, a lelkünk mélyén továbbra is hinni szeretnénk abban, hogy létezik örök szerelem, hogy érdemes várni a nagy Ő-re, az igazira.

A másik ok, amiért az első szerelem vége a tinédzsereknek annyira nehéz, az, hogy ez az elválás a szülőktől való végleges elszakadás, a világban való egyedüllét megélése is egyben. Az első szerelmi partner az, aki a szülőktől való érzelmi önállósodás útján döntő lépésre készteti a fiatalt. Az eddigi bizalmas barátok, eszményített tanárok is egy-egy lépcsőfokot jelentettek a szülők kizárólagos érzelmi befolyásától való távolodásban, ők azonban általában még nem foglalják el egy gyerek szívében az első számú helyet. Az első szerelem azonban igen. (Csak jó esetben nem fordítja a kamaszt szülei ellen, még ha megtehetné is.)

Az első szerelmi bánat azért is olyan különösen nehéz, mert hirtelen kiderül: "emiatt a kapcsolat miatt végérvényesen magam mögött hagytam a gyermekkoromat, már nem ülhetek vissza anyukám, apukám ölébe, hogy megvigasztaljanak, felnőttként maradtam nagyon magamra a világban."

Ez nem jelenti azonban, hogy a szülő semmiben sem tud segíteni. Egy szeretett személy elvesztésekor mindig gyászt élünk meg. Természetes, hogy az elhagyott, szerelmes gyermekünk kétségbe van esve . Eleinte inkább tiltakozik, dühös, nem akar beletörődni a történtekbe, majd fokozatosan elszomorodik, végtelen csalódottságot és tehetetlenséget él át.